Vannak olyan – nem egészen megalapozatlan – feltételezések, hogy először Londonban készítettek tudatosan „gyöngyöző bort”, de ha ez esetleg igaz is lenne, ahhoz alapanyagként feltétlenül champagne-i terméket használtak fel. A pezsgőgyártás mindenképpen Champagne-ban bontakozott ki, és onnan terjedt el az egész világon. S annyi biztos, hogy a pezsgő – ha úgy tetszik – felfedezése elválaszthatatlanul Dom Pérignon (1638–1715), az hautvillier-i bencés apátság szerzetesének nevéhez fűződik. Hogy a történet mennyire hiteles, az kérdéses. Mindenestre jól hangzik.

 

 

 

Pérignon atya, aki huszonkilenc éves korában lett az apátság pincemestere, karácsony közeledtével meg akarván lepni újborral rendtársait, felnyitott egy új, még erjedetlen cukrot tartalmazó borral megtöltött palackot, ami sokadmagával szüret óta hevert a pince mélyén, s belekóstolt, nem vall-e szégyent vele. Ahogy nyelte a gyöngyöző bort, csodát érzett és látott, s akkor hangzott el az a nevezetes mondat: „A csillagokat iszom.”

 

Ki tudja, vajon élvezhette volna a gyöngyöző bort, ha az nem jól záró, hosszú dugóval ellátott, vastag falú angol palackban erjed. Így a pezsgő felfedezéséhez közvetve Sir R. Mansell angol tengernagynak is volt némi köze, akinek a hajóépítés védelmében sikerült kijárnia, hogy I. Jakab rendeletileg betiltsa az üvegolvasztó kemencék fával való fűtését. Így az üvegipar kénytelen volt széntüzelésre áttérni, s attól kezdve Angliában sötétzöld vagy fekete színű, vastag, nyomástűrő üvegpalackok készültek. Az hautvillier-i apátság pincéjében ilyenekben forrt a bor, s ami még fontosabb, Pérignon atya honosította meg a paratölgy kérgéből, a parafából készült dugó használatát, amivel akaratlanul megakadályozta, hogy a szén-dioxid kiszökjön a palackból.

 

 

Dom Pérignon szerzetestársainak is ízlett a gyöngyöző bor, aminek hamar híre ment. Olyannyira, hogy ettől kezdve ezt kínálták, mint „koronázási bort” a reimsi székesegyházban tartott királyi koronázások alkalmával.

 

A pezsgő „feltalálásának” van persze tudományosabb magyarázata is. Bizonyos fajta pezsgőborok már a 16. században is léteztek Franciaországban. Különböző erjedésű borokat összeházasítottak, s ez a kevert bor palackokba töltve újabb erjedési folyamaton ment át.

 

Dom Pérignon atya – okulva az első tapasztalatból – már nem elégedett meg a parafa dugóval, hanem a palackokat agyaggal és zsineggel zárta le, s így mindenképpen megakadályozta, hogy a szén-dioxid elillanjon. Ezt az igazi titkot nem sikerült sokáig az apátság falai között tartani. Helyi borkereskedők, így Pommery et Greno, Moët et Chandon, Mercier, Cliquot már a 18. század derekától foglalkoztak pezsgőgyártással Reimsben, Épernayben, Châlons-sur-Marne-ban. Ezek a nevek ma is jól ismertek a pezsgőpiacon.

 

Azt hihetnénk, hogy minden, ami kapcsolatos a pezsgővel, igazán férfimunka, pedig a reimsi polgármester lánya, Mademoiselle Ponsardin, aki mint Madame Cliquot tizenkilenc éves korában özvegyen maradt, több évtizeden át irányította a pezsgőgyártást és a pezsgőkereskedelmet.

 

  

A 19. század második felében rohamos fejlődésnek indult a champagne-i pezsgőtermelés. Az 1889-től 1908-ig terjedő időszakot joggal nevezik „arany középkornak”.

 

Abban az időben tízmillió palack kelt el Franciaországban, s ennek a dupláját exportálták. A két világháború okozta visszaesés után újabb aranykor köszöntött be. Ma Champagne huszonnégyezer hektár szőlőjével a pezsgőkészítés világközpontja. S az ott termő Pinot noir, Pinot meunier kék szőlő és a fehér Chardonnay – ezekből készül a champagne – bizonyítja, tévedés azt hinni, hogy valamiféle értéktelen szőlő is megfelel a pezsgő alapanyagának. Valójában a pezsgő előállításához teljesen egészséges, könnyű, tiszta ízű, finom zamatú bor szükséges. Testes, jellegzetes, nehéz bor – bármilyen finom legyen is a Tokaji szamorodni – nem alkalmas pezsgőgyártásra. S még valami nagyon fontos: a márka minősége állandó legyen. Márpedig adott területről származó bor az időjárástól függően évente más és más minőségű lehet. Ahhoz, hogy a pezsgő előállításához minden töltéskor azonos minőségű és összetételű (alkohol-, sav-, kénsavtartalmú) bor álljon rendelkezésre, „házasítás” s annak megfelelő előkészítése szükséges.

  

A pezsgőgyártásra szánt szőlőt gyengén sajtolják, a mustot alacsony hőfokon (18-22 fok) erjesztik. A házasítással jön létre az alapbor, a cuvée, amelynek összeállításában fontos szerepe van a borok érzékszervi bírálatának. Csak tiszta ízű, élénk savérzetű, üde borok házasíthatók.

 

Franciaországban törvény szabályozza a pezsgőgyártáshoz felhasználható borok fajtáját, a készítés módját. A lényeg az összetétel: 72 százalék Pinot noir és Pinot meunier, 28 százalék Chardonnay. Ezek a fajták érnek be a kissé már északias éghajlaton. És döntő a talaj minősége. Az egykori tengerfenéken kialakult meszes talaj jól tartja a meleget ezen a hűvös vidéken.

 

Magyarországon nem szabályozza törvény az összetételt. De talán nem érdektelen elmondani, hogy hazai „házasításra” alkalmas lehet az Olaszrizling, Chardonnay, Királyleányka, Cserszegi fűszeres, Ezerjó, Zöld veltelini, Izsáki.

  

Visszatérve a francia példához, amit azután sok országban követtek, az igazi értékek a föld alatt, a pincében rejlenek. A kék szőlőkből különleges préseken fehér mustot és így fehér bort állítanak elő, az első erjedést követően mindegyik fajta külön hordóban pihen fél évig, azután összeházasítják őket. Az alapborhoz kezdetben cukrot és élesztőt adtak, palackokba öntötték, így az újabb erjedés során keletkezett szén-dioxid nem tudott elillanni. Amíg azonban a cukrot véletlenszerűen adagolták, gyakori volt a palacktörés, száz palackból gyakran húsz, de akár nyolcvan is felrobbant. A szárazcukrozás atyjának nevezett J. A. Chaptal kémikus, a montpellier-i egyetem professzora a 18. század vége felé mutatott rá először arra, hogy a cukor megfelelő adagolásával szabályozható a keletkező szénsav mennyisége. Ezt az eljárást róla nevezték el „chaptalizációnak”. Az ugyancsak francia kémikus, Parmentier cukorforrásként sűrített mustot ajánlott, ami a borral gyorsabban és tökéletesebben elkeveredik, mint a cukor. Nagy lépést jelentett a pezsgőkészítés történetében, amikor a Châlons-sur-Marne-i patikus megszerkesztette a sűrűségmérőt, amivel ellenőrizni lehetett, mennyi szénsav erjedt a pezsgőben.

  

Élet a palackban Most már nyugodtan érhetett a palackokban a pezsgő. A közben keletkezett üledéket, a seprőt azonban el kellett távolítani, nehogy az ital zavaros legyen. Ez is Pérignon atyának sikerült először. Az akkor elterjedt módszer, a dekantálás abból állt, hogy a tiszta bort leszívták vagy óvatosan leöntötték a seprőről.

 

 

A pezsgőkészítés fokozatosan tökéletesedett. A 19. század elejére kialakult a klasszikusnak nevezett (champagne-i) módszer. Eszerint a több fajta házasításával készült alapbort a szükséges tisztító kezelések után többnyire fél évig érlelik parafa dugóval, vaskapoccsal lezárt palackokban a második erjesztéshez. Ehhez úgynevezett tirázslikőrt készítenek pezsgőalapborból, cukorból és citromsavból. A citromsav a cukoradagolás miatt bekövetkező savcsökkenés ellensúlyozására szolgál. A palackba töltés és a seprőtlenítés között legalább két évnek kell eltelnie. S ami azután következik, az a pezsgőkészítés különlegessége.

 

A klasszikus eljárásban a seprőtlenítés nagy szakértelmet igénylő munkafolyamat. Az addig az erjesztőpincében 14 fok körüli hőmérsékleten tartott palackokat ferde helyzetben, dugóval lefelé fordítva rázóállványra helyezik. A szakmunkás megkezdi a felrázást, aminek célja az erjedés során keletkezett üledék, a seprő eltávolítása. Ez a hagyományos eljárásban úgy történik, hogy megfog két palackot, kissé megemeli, és köröző mozgást végez velük oda-vissza irányban, majd egynyolcad fordulattal visszahelyezi az állványra. Ezt a műveletet egy-két naponként megismétli, s a nyolcadik alkalommal a palack visszakerül a kiinduló állásba, de már kissé meredekebb helyzetben. Ezt a körforgást rendszerint még háromszor megismétlik, a palackok így egyre meredekebb helyzetbe kerülnek. A palack oldalára és nyakára lerakódott seprő minden egyes rázáskor megmozdul, de nem kavarodik fel. Az egynyolcados elfordítás következtében spirális vonalat követve kissé lejjebb csúszik, és a rázás végére a dugóra ülepedik. A hagyományos eljárásban ezután a szakmunkás a „felrázott” palackot óvatosan a szájával enyhén lefelé fordítja, eltávolítja a dugót rögzítő kapcsot, majd csípőfogóval a dugót, amivel együtt az üledék eltávozik a palackból.

  

Pezsgősdugó A pezsgőgyárak ma már a fáradságos és nagy hozzáértést igénylő kézi rázás helyett rázógépeket használnak. A seprőtlenítéshez a rázóállványról levett palackokat fejjel lefelé hűtőfolyadékba helyezik úgy, hogy a seprő és a fölötte lévő egy-két milliméternyi tiszta pezsgő „jégdugót” képez. Így fel lehet állítani a palackot anélkül, hogy a seprő felkavarodna, vagy visszahullana a pezsgőbe, s a kapocs meglazítása után a szénsav nyomása kilövi a jégdugót. Azzal együtt kevés pezsgő is távozik a palackból.

A seprőtlenítés mindkét esetben folyadékveszteséggel jár, amit cukormentes pezsgőnél nyers pezsgővel, a különböző édességű fajtáknál expedíciós likőrrel pótolnak. Ez cukorból, óborból álló, esetleg zamatosító anyagokkal (rum, borpárlat) ízesített folyadék. A feltöltött palackokat bedugaszolják, drótkosárral vagy fémszalaggal látják el, majd a készpezsgő-pincében még három-hat hónapig érlelik. A hagyományos pezsgősdugó anyaga ma is a jó minőségű parafa. A polietilénből készült dugók alul zártak vagy nyitottak. A fejképzés a lekötőanyaghoz, a drótkosárhoz vagy fémszalaghoz igazodik. A 20. század második felétől sok helyen a söröspalackokról ismert koronazárat alkalmazzák. A kész pezsgőre szállítás előtt ráhelyezik a kupakot, a címkét, a nyakszalagot, és csomagolják. A champagne-i borvidéken készült pezsgők címkéjén a különlegesen jó évjáratot a „Champagne millésimé” vagy csak „Millésimé” felirat jelzi.

  

A Loire völgyében már gépesítették a pezsgőgyártást. Ott a második erjedési folyamat hatalmas acéltartályokban zajlik. A példát mások is követték. A tartályokban a hőmérséklet szabályozására csőkígyók szolgálnak, ezekkel hűteni vagy fűteni lehet a folyadékot. Az erjedés ezekben a készülékekben megfelelő időpontban lehűtéssel megszakítható. Ezzel az eljárással néhány hónap alatt lehet pezsgőt gyártani, természetesen a hosszú érlelési folyamat adta előnyök nélkül, viszont jóval kisebb költséggel. Az így készült „tankpezsgőt” hivatalosan hagyományos eljárással készültnek lehet nevezni. Franciául ez jobban hangzik: „méthode classique”, de azért ez nem ugyanaz, mint az eredeti „méthode champenoise”.

  

Világ körüli út Franciaországban a „champagne” termelése mindmáig nemcsak minőségben, hanem mennyiségben is példamutató, de a 19. században – a gyártás megindulásának sorrendjében – Magyarországon, Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban is elismerésre méltó termékeket állítottak elő. A 20. század második felében Franciaország, az akkori Német Szövetségi Köztársaság és a Szovjetunió mögé a mennyiségi termelést jelző rangsorban felzárkózott az Egyesült Államok, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy ott főleg francia pezsgőgyárak leányvállalatai nyíltak meg. A további sorrend: Olaszország, Spanyolország, Magyarország, Bulgária, Ausztria.

A Franciaország mögött ma második helyen álló Németországban a termelés 1826-ban két gyárral indult meg, 1856-ban már negyvenhat működött, számuk ma meghaladja a százat. A híresebbek, a koblenzi Deinhard, a wiesbadeni Henkell, a frankfurti Mumm, a mainzi Kupferberg már bizonyos konkurenciát jelentettek a franciáknak, akiktől sikerült elhódítani az addig egyedül ellátott brit piac egy részét.

  

Törley Magyarországon Hubert J. E. alapította 1825-ben Pozsonyban az első pezsgőgyárat. A Hubert pezsgő a Pesten 1842-ben rendezett első magyar iparkiállításon elnyerte a legjobb magyar pezsgő díját, majd a párizsi világkiállításon első díjat kapott. Pesten 1852-ben indult meg a gyártás a Hölle Márton alapította Józsefvárosi Pezsgőgyárban. A 19. század nyolcvanas éveiben alakult ki a budafoki pezsgőgyártási központ. Az ottani római kori település nevét, Promontort a pezsgő tette ismertté. Budafokon az első gyárat Törley József alapította, aki francia–német levelezőként, majd mint cégvezető egy reimsi pezsgőgyárban ismerkedett meg a pezsgőkészítéssel. 1882-ben francia szakemberekkel indította el üzemét Budafokon, s termelése az első világháború végén elérte a kétmillió palackot. Budafok azért is alkalmas volt pezsgőkészítésre, mert abban az időben a környéken még jelentős volt a szőlőtermelés, s a sziklába vájt hatalmas pincék, a főváros szomszédsága, a jó szállítási feltételek kedvező termelési és értékesítési lehetőséget teremtettek. S amikor 1887-ben Budafok elnyerte „A borok és pezsgők nemzetközi városa” címet, az már nemcsak annak volt köszönhető, hogy Törley a pezsgőgyár mellett borpárlatgyárat is létesített, de a konkurenciának is. Az a két francia szakember, Louis és César François, akik beindították a Törley-gyárat, 1886-ban önállósodtak, s a François cég a Törleyvel együtt, illetőleg azzal versengve öregbítette bel- és külföldi piacokon a magyar pezsgő jó hírét.

Az első világháború után az ország tizenegy gyárából négy működött Budafokon. A legtöbb pezsgőt termelő gyár a budafoki Törley és François mellett a pécsi Dittke és a tatai Esterházy volt.

  

Nagy durranás A ma már világszerte elterjedt pezsgők egyvalamiben egységesek, a színük, cukortartalmuk alapján történő csoportosításban. Színük szerint fehér, rózsaszín (rozé) és vörös pezsgőket különböztetünk meg, cukortartalmuk alapján ismerünk különlegesen száraz (brut), száraz (sec, dry), félszáraz (demi sec, medium dry), félédes (demi doux, semi sweet) és édes (doux, sweet) pezsgőket. Valamennyinek megkülönböztetett szerepe van az étvágycsinálásban, a gasztronómiai finomságok élvezetének fokozásában.

 

Forrás: Borászportál