A himnusz eredeti jelentése istenhez fohászkodó, imaszerű ének. Ősi kultúrákban gyakran találkozhatunk ilyen imákkal, a vallásos költészet egy nagyon régi műfaja. A nemzeti himnusz egy hazafias ének, és általában fontos jelképe egy országnak, akárcsak a nemzeti zászló.

 

 

A magyar himnusz szövege 1823-ban született Kölcsey Ferenc, reformkori költő tollából. A mű nyilvánosság előtt 1828-ban jelent meg. Zenéjét pedig Erkel Ferenc szerezte 1844-ben. Először a nagyközönség előtt a budapesti Nemzeti Színházban mutatták be, szintén 1844-ben.

 

A magyar alkotmányba azonban csak 1989-be került bele a Himnusz. Hivatalosan 1903-ig az állami himnusz megegyezett az osztrákkal, Joseph Haydn „Gott erhalte” című művével. A magyar himnusz az egyetlen himnusz, ami 1989-ig nem volt kötelező érvényű államilag vagy törvényileg - a magyar nemzet tette valódi humusszá.

 

Egy városi legenda szerint az ’50-es években Rákosi Mátyás, pártfőtitkár egy új, „szocialista himnuszt” szeretett volna íratni, és ennek megalkotására Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt bízta meg. Kodály állítólag csak annyit mondott a felvetésre: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz”. Így végül nem bolygatták többet az ügyet.

 

A Himnuszt gyakran az a vád éri, hogy túl szomorú, nem elég pozitív hangvételű. Sokszor sportolók panaszkodnak, hogy más országok himnuszához képest a miénk túl komor, siránkozó, ezáltal nem ösztönzi őket eléggé a versenyben. Korábban egyébként gyorsabban játszották a himnusz tempóját, de az I. világháborús vereség és a trianoni békediktátum után lelassították.

 

Kölcsey versének óda a műfaja, azon belül pedig himnusz. Keretes szerkezetű mű, amelynek első és utolsó versszaka ima, fohász Istenhez. A többi versszak pedig a múltat és a jelent hasonlítja össze. Az első versszakok pozitív momentumokat hoznak elő a magyar történelemből: a honfoglalást, Mátyás király hadjáratait. Az ezeket követő versszakok pedig szomorú eseményekről szólnak: tatárjárásról, török veszedelemről, belső viszályokról. Ezután a múlt és a jelen képei összemosódnak. A vers végén ismét felzeng a fohász, azonban a jelentés itt módosul – az áldás felcserélődik szánalommá.

  

 

  

KÖLCSEY FERENC 

HIMNUSZ 

A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL

 

 

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A múltat s jövendőt!

 

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

 

Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

 

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

 

Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám, kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

 

Bújt az üldözött, s felé

Kard nyúlt barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját e hazában,

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger fölette.

 

Vár állott, most kőhalom,

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virul

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvák hő szeméből!

 

Szánd meg Isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A múltat s jövendőt!